Hagyományőrzés a mindennapokban

Ahogy a mondás is tartja, ápolnunk kell az örökségünket, hogy jövőnk legyen. Vannak, akik ezt a mindennapokban teszik munka és család mellett. Laukó Ivettnek a népviseletek lettek a szerelmei és kezei közül fantasztikus alkotások kerülnek ki, amelyek amellett, hogy gyönyörűek, a múltunkat, a kultúránkat őrzik.

– Mikor kezdett el népviseletek kutatásával és reprodukálásával foglalkozni?
– A népviseletek iránti érdeklődésem körülbelül hat éve kezdődött, azonban a viselettörténet már középiskolás koromtól foglalkoztat. Nagyon szerettem ugyanis a 19. századi realista regényirodalmat, amelyek telis-tele voltak ruhaleírásokkal, amelyeket sehogy sem tudtam elképzelni, ezért elkezdtem nézegetni korabeli festményeket és grafikákat. Amivel akkor találkoztam, lenyűgözött, méghozzá olyannyira, hogy a középiskolás éveimben szabadidőm nagy részében nemesi és polgári viseleteket bemutató papírmasé babákat készítettem, amelyek a 10. századtól a 20. század elejéig terjedő stílusirányzatokat mutatták be. 
2013-ban bekerültem a szegedi Pavane Történelmi Táncegyüttesbe, ahol megismerkedtem régi korok főúri táncaival, és gondoltam egy nagyot, és elkészítettem az első reneszánsz színpadi viseletemet. Színpadi, hiszen bár stílusjegyeiben ragaszkodtam a szakirodalomban leírtakra, azonban részletességét és anyaghasználatát tekintve nem nevezhető rekonstrukciónak.
Pár évvel később ismerkedtem meg Mathias Andrásnéval, a szegedi Margit Kalapszalon kalaposmesterével, baráti kapcsolat alakult ki közöttünk, és tőle rengeteget tanultam erről az elfeledett és ma már formális oktatási rendszerben nem is tanulható gyönyörű szakmáról. Alkotó munkám során végül a kalap és egyéb fejviseletkészítés vált mérvadóvá.

– Hogyan lát neki egy-egy feladatnak ezzel kapcsolatban?
– Első lépésem mindig kutatómunka. Történelmi viseletnél foglalkozom művészet- és eszmetörténettel a divattörténet mellett, népviseletnél pedig elsőként az adott hely népszokásait tanulmányozom, hiszen az öltözködésnek mindig volt magán túlmutató funkciója, amelyet nem érthetünk meg, ha csak a ruhát nézzük és mellőzzük azt a személyt, aki hordta. Kedves példám erre a 16. században megszülető főúri magyar díszruha -- későbbiekben díszmagyar --, amelyhez a lányok és asszonyok az alsóbb osztályok által gyakorlati céllal viselt kötényét beemelték, mint kötelező darabot, mondván, hogy a magyar nemes asszonynak feladata munkálkodni, irányítani az udvarházak gazdaságát, tekintve, hogy férjeik a török elleni harcok miatt távol voltak. Későbbiekben pedig a szellemi, nevelő munkát jelképezte.
Amint a kutatómunkával végeztem, feladattól függően kísérletezem, ugyanis sok eseteben egy-egy fejviseletről csak festmények maradtak fenn, ami miatt a képzelőerőmre kell hagyatkoznom. A 20. századi népviseletek esetén szerencsésebb a helyzet, a széleskörű néprajzi gyűjtések kapcsán nagyon sok minden megmaradt, ilyenkor fel szoktam keresni az adott hely néprajzi gyűjteményét.

– Melyik a kedvenc korszaka vagy tájegysége?
– Nincs kedvenc korszakom és tájegységem sem. Minden korszakban és tájegységben is van egy-egy csoda. Ami igazán lenyűgöz, az a régi korok emberének szemlélete, hozzáállása az öltözékekhez. Ma is több dolgot elárul az öltözködés, de régen az volt a „Facebook”. Például a felcsíki sokszínű csíkos viseletnél a leány szoknyák csíkjainak színéből meg lehetett állapítani, hogy az adott családnak volt-e földje -- zöld csík --, erdője -- barna csík --, mennyire él vallásos életet -- kék csík --, és rokonságában van-e katolikus pap -- lila csík. Ezen felül, vagy inkább ezt megelőzve a piros öröm- és fekete bánatcsíkok aránya mutatta meg elkészítőjének lelki világát, ki-ki annyi pirosat és annyi feketét szőtt bele, amennyi öröm és bánat érte. A bánat beleszövésének egyfajta gyászfeldolgozási funkciója volt. Ezernyi ilyen történet és szimbólum van a régi viseletekben. Amit mindenképpen megemlítenék, hogy a tömeggyártás előtt minden ruha egyedi, egyszeri és megismételhetetlen volt, akár az emberek. Az elkészítésük hosszú idő volt, és a készítője saját esztétikai érzéket tükrözte. Ha tönkrement, nem lehetett pótolni.

– Milyen ruházatot vagy ahhoz tartozó kiegészítőket készített már?
– A teljesség igénye nélkül: nemesi viseletek közül készítettem már reneszánsz női és férfi komplett viseletet, barokk férfi öltözéket, női díszmagyart főkötővel, 1860-as évekbeli női ruhát és kalapot, 1910-es évekbeli női utazóruhát. Népviseletek közül rábaközi és galgamenti főkötőket, rimóci és magyarbődi menyasszonyi koszorút, délalföldi női és férfi viseletet, jelenleg pedig szülővárosom, Békéscsaba szlovák női népviseletén dolgozom.

– Mi a legnehezebb része ennek a folyamatnak?
– A legnehezebbnek a megfelelő anyag megtalálását tartom, mind ruházati méteráru kapcsán, mind pedig a kalapok alapanyagát tekintve, amelyet csak külföldről tudok beszerezni.

– Mennyi idő egy népviseletet vagy annak egy darabját elkészíteni? Illetve mikor
mondja azt, hogy elkészült a feladattal?
– Tájegységtől és korszaktól függ. A népviselet szabásvonalát tekintve egyszerűbb, így azt rövidebb idő elkészíteni, mint egy nemesi vagy polgári viseletet. Főkötők esetében, amennyiben puha főkötő, jelentősen kevesebb időt igényel, mint egy keményített alapra dolgozott főkötő, amelynek elkészítési idejébe még a száradási időt is bele kell számítani. Bár népviseleteknél a keményített alapot kartonból készítették, én ezt keményített filcből szoktam, ugyanis, ha megázna, a filc újravasalás után visszanyeri a formáját, szemben a papírral. A feladattal pedig sosem vagyok kész, mindig lehetne még valamit hozzáadni. Saint-Exupéry után szabadon: nem akkor készül el valami, ha már nincs mit hozzátenni, hanem amikor nincs mit elvenni belőle.

– Mi a sorsa az elkészített színpadi kellékeknek?
– A legtöbb alkotásom saját részre készült kísérleti darab, fellépések alkalmából szoktam viselni, illetve a Zsibongó Néptáncegyüttes lánytagjai szokták tesztelni a gálák alkalmával. Ezen alkalmak által kapok visszajelzést, hogy ha valamelyik fejfedő nem úgy mozog, ahogyan kellene, ebből tanulok a legtöbbet. Ennek kapcsán szeretném külön megköszönni Hegedűs Editnek és Bogár-Szabó Bálintnak a lehetőséget, hogy a fejviseleteim nem csak a szekrényben porosodnak, hanem egy kis időre élővé is tudnak válni.

forrás: Algyői Hírmondó