Dobogós halászlé Algyőn

„Udvarhely legjobb étterme Farkaslakán működik!” – ezzel a kommentárral osztotta meg egyik ismerősöm a Kotyogó étteremről szóló híradást a legnagyobb közösségi oldalon. Nos, ha nem is feltétlenül a Kotyogó a legjobb vendéglő Udvarhelyszéken, hiszen a Páva és a Schwarz is ringbe száll az elsőségért, de kétségkívül ott a helye a legjobbak között.

Hasonló a helyzet a szegedi halászcsárdákkal. Az Algyői kétségkívül az egyik legjobb a Napfény Városának vonzásköréből, ha a halételeket vizsgáljuk. Persze még akkor is komoly vetélytárs a Kiskőrössy, az Öreg Kőrössy és a Fehértói. Amennyiben csak a halászlét vizsgáljuk, a magam részéről Kárpát medencei szinten az Algyőit halászcsárdáét tartom a legmeggyőzőbbnek a tiszai (szegedi) műfajban. Versenyre kelhet a dunaiakkal is.

S nem vagyok ezzel egyedül. Hogy mennyire nem, annak érzékeltetésére hadd menjünk vissza az időben másfél évtizedet. 2008 volt a magyar gasztroforradalom azon esztendeje, amikor úgymond szárba szökkent a vetés. Megindult a „Hagyomány és evolúció” szakácsverseny, első ízben vett részt magyar induló a Bocuse d’Or-on (hogy nem pont úgy alakult a részvétel, ahogy abban a két szakmai szervezet, az MNGSZ és az MGE megegyezett, az más kérdés, részletek a verseny magyar nyelvű Wikipédia-oldalán olvashatók), és ebben az évben jelent meg az első valóban szakmai magyar étteremkalauz az Alexandra könyvkiadó gondozásában, Molnár B. Tamásnak, a magyar gasztroforradalom központi alakjának főszerkesztésében, melyet a kiadó a „nevére vett”. 

A kiadványban az Algyői halászcsárda országos szintű dobogós helyezést ért el a halászlé kategóriában.

Ha a világhálón próbáljuk megtudni a titkukat, a választ meglelhetjük a Magyar Konyha honlapján, maga a csárdagazda árulja el: „az alapanyag fontos, meg a szakács szája íze”, no meg persze a receptúra s a frissesség. Megtudhatjuk, hogy naponta akár többször is főznek alaplevet, ha nagy a forgalom, a hal pedig „akkor jó, ha még pattog, amikor ideér”. (A teljes szöveget lásd itt!)

A jövőre 35 éves fennállását ünneplő retro hangulatú csárda népszerűsége töretlen azóta is, olyannyira, hogy sem tavaly, sem idén nem vettek már részt a szegedi halfesztiválon. 

Mint a csárdagazda nyilatkozta, ismeri már a helyet a közönség, ahol „naponta halfesztivál van”, messzi távolból is járnak hozzájuk, nincs értelme vállalni a kitelepüléssel járó kényelmetlenséget.

A kétezres évek első évtizedének második felében több ízben is jártam náluk, s a rákövetkező években is többször betértünk, legutóbb 2016-ban, nem számítva a minap megejtett látogatásunkat. Értékeltem a stabilitást a minőségben, nem állítom, hogy ne lehetne fantáziadúsabb a kínálat vagy, hogy minden étel csúcsokat verdesett, de a halászlé, a haltepertő és a jellemzően bő olajban sült halak mindig élvezetesek voltak.

Midőn a minap ismét Algyő fele vettünk az utunkat, kellemes meglepetésként ért, hogy belistázták a Szent András sörfőzde termékeinek egy részét, még a főzde egyik alkoholmentes, mangós tételét is.

Remek választás, annál is inkább, hogy az országos élvonalhoz tartozó főzdék közül ez esik a legközelebb a csárdához, konkrétan, a távolság közöttük mindössze nyolcvan kilométer.

Az Ásotthalmán borászkodó Somodi Sándor borait kínálják palackban és kimérve, a pálinkáik a Szicsek cégtől valók. S akkor azt még nem is említettem, hogy manapság, amikor egy élvezhetetlen, vizes karakterű multitömegsör, mondjuk egy alapjáratú Soproni vagy akár egy nem sokkal jobb Dreher ára ezer forint fölé kúszik, itt megihatunk egy korsó Ogrét kilencszázért.

A megszokott halételeken kívül (halászlé, harcsapaprikás, sült ponty, harcsa és süllő), kínálnak ropogósra sült apróhalat (keszeget, kárászt, törpeharcsát), dorozsmai molnár pontyot, s többféle húsételt pulykamellből, sertésbordából, borjúból és marhabélszínből, többnyire a nyolcvanas-kilencvenes évek fősodratú éttermeinek felfogásában (töltve- rántva, szelet formában különféle toppingokkal, de szerepel a menüben a bélszínlángos is, ami, mondjuk úgy, nem ideális elkészítési módja e nemes alapanyagnak). 

Pörköltek nem szerepelnek a választékban. Desszertrovatban négyféle palacsinta szerepel.

Rendeltünk borjúragulevest, ami élvezhető volt, de emlékezetesnek nem mondanám, halászlét, szintén csészében, ami hozta a megszokott magas szintet. A tiszai stílusban megtartották nálam az első helyezésüket.

Ettünk egy kétszemélyes csárdatálat is, melyen rántott, valamint lisztbe forgatott, mélysütött halak foglaltak helyet, szottyadt, de legalább nem mirelit sült burgonya és korrekt rizs társaságában. A tartár is erősítette retro érzést, s ezt elismeréssel mondom, kifejezetten kedvelem az old school tartárt, más kérdés, hogy hétszáz forintért (plusz tíz százalék felszolgálói díj) elég csekélyke mennyiséget hoztak ki, nem is bizonyult elégségesnek. (Az árak összességében barátságosak, a két levesre, a kétszemélyes haltálra, tartárra, egy korsó sörrel, két deci borral, fél liter szódával és felszolgálási díjjal együtt 15 530 forintot fizettünk.) 

A halak – közelebbről ponty, harcsa, süllő, kecsege és törpeharcsa – egytől egyig frissek voltak, itt-ott cseppet megszaladt a só, de nagy élvezettel fogyasztottuk el a tál tartalmát.

A felszolgálók rutinosak, igyekeznek állni a rohamot, amúgy udvariasak, segítőkészek, a személyességnek nincs igazán tere, de megjegyzéseink lereagálására szakítanak időt.

Az Algyői halászcsárda megbízható hely, kisebb hibákkal és komoly erényekkel. Elégedetten távoztunk, megyünk még.

forrás: magyarnemzet.hu (Borbély Zsolt Attila)