A mindszenti kalács

     Édesanyánk ránk adta a kabátot. Hova megyünk? – kérdeztük öcsémmel, mivel a játék miatt nemigen volt kedvünk az őszi borongós időben útra kelni. Édesanyánk útközben, amíg kiértünk a temetőbe, hiszen oda igyekeztünk, elmondotta elindulásunk okát, ki-mindenki nyugszik ott családunkból, akiket mi gyermekek nem ismertünk, de édesanyánk elbeszélését hallgatva róluk egyre inkább gazdagabbnak éreztük magunkat. Hát igen, azok is hozzánk tartoznak, mert édesanyánk azt is elmondotta, hogy nem csak azért megyünk ki a temetőbe, hogy emlékezetbe idézzük egykor élő szeretteinket, hanem azért, hogy ott, ahol nyugszanak, imádkozzunk érettük. Nagyanyámra pillantottam, aki velünk jött. Ő már két gyermekét temette el, a harmadikat szinte úgy vette, mint akit már sohasem lát, elsodorta a háborúság bizonytalansága. Élt ugyan, de hol?

     Gyalog mentünk. Volt idő meghallgatni a régi idők dolgait. Figyelmesen lestük a szavak újdonságát, s készülődtünk, milyen is lesz. A temető kapuban virágot árultak és hangosan kínálgatták a „mindszenti kalácsot”. Mivel igyekeztünk, nem vetettünk rá különös gondot. Kivilágított sírok között haladtunk a mieink nyughelyéig. Mennyi ember! – csodálkoztam, s milyen csendben vannak. Magukba merülve, mereven a sírokra szegezett szemmel úgy látszik gondolkoznak, némelyik keresztet vetett, innen tudtam, hogy imádkoznak. Minden olyan ünnepélyes volt. Olyan áhítatos és olyan békés. A fel-fellobbanó lángocskák, a virágok erős illata kiemelt a mindennapok világából, s egy másik világba emelt. Emlékeztek, s felnőttek, s mi gyerekek csodálkozva álltunk.

     Azóta felcseperedtünk, s a temetőket is más szemmel nézzük. Olvastam már néhány sírverset, amelyeket azok írtak meg életükben, akik ott fekszenek a hantok alatt. Igen – megírták saját sírfeliratukat, készültek a nagy útra.

     Dsida Jenő, a híres költő ezt íratta sírjára: „Megtettem, amit megtehettem, megadtam mindenki tartozását, felejtsd el vándor arcom földi mását.”

     A sajószentpéteri temetőben olvastam Benedek Pista bácsi sírján: „Csak a nagy napot szerette, Örök örömül, csak a fényt kereste, S most övé lett, hogy ráborult az este.”

     Félelmetesen komoly és felemelő sorok. Kiemelnek, felemelnek és egy más világba lendítenek, ami felé visszafordíthatatlanul tartunk mi is, vagy tán törekszünk is? – Éppen itt lép be a történetbe a „mindszenti kalács”. Mi ez? Temetőkapuban kalácsot árulni? Mennyire idegen ez ma. Azért idegen, mert valamit elfelejtettünk. Mit felejtettünk el? – A vallásos néprajz nagy tudósa, Bálint Sándor „Ünnepi kalendárium” című művében ír a mindszenti kalácsról. Ennek eredete ősi keresztény gyakorlatban keresendő. A Bibliát olvasó ember rá fog találni azokra az üzenetekre, amelyek megvilágítják ezt a mai ember számára már szokatlan dolgot.

     Dániel könyvében olvasom: „…váltsd meg alamizsnával bűneidet, és a szegények iránti irgalommal gonoszságodat” …majd máshol: „alamizsnád felhatottak Isten színe elé, és Ő megemlékezett rólad.”…Tóbiás könyvében: „ az alamizsna megment a haláltól és megtisztít bűneidtől”… No jó, de mi köze ennek a mindszenti kalácshoz? Hát az, hogy a temetőkapuban régen összejöttek a koldusok, és az oda igyekvők magukkal hozták a kalácsot, hogy a szegényeknek adják. Ez az eredet. Később már nem hozták, hanem ott vették meg és adták a szegényeknek. Így akarták jóvátenni bűneiket és azokét is, akik a temetőben nyugosznak. Mély hitből fakadó tettek, mert mikor az elhunytakra emlékezünk, a magunk elmúlására is gondolunk, és adósságunkból így is törleszteni törekszünk. Ezért álltunk hát ott imádkozva a sírok mellett. Mi tulajdonképpen többen vagyunk, mint ahányan körülüljük az asztalt. Sokkal többen, és azok hozzánk tartoznak. Nagyanyám fegyelmezett komolysággal, messzire néző szemmel mondta az imádságot. Állt egyenes tartással, túlnézett a gyertyafényeken. Nem sírt, valami biztonság áradt ki belőle. Olyan volt, mint egy „nagyasszony”, aki tudja, hogy nem őt szolgálják, hanem Ő szolgálja az életet. Minket! Milyen jó volt ezt átérezni akkor is, de még most is. A fájdalomban „állt”. Édesanyám megsimogatta fejünket, elhunyt testvéreire gondolt, ő nem sírt. Milyen megrendítően komoly, amikor nem sírnak, de állnak és valahova messzire vetett tekintetükből mi gyerekek is erőt meríthettünk.

     Alkonyodott, már csak a gyertyafények mutatták a kifelé vezető utat. Most hosszú évek után elgondolkozom temetőt járva, és az ő ablakukon át, kik már elköltöztek ebből a világból, látom annak értelmét, amit kereszteléskor tesz az Egyház, gyertyát ad kezünkbe és azt mondja: „vedd a hit világosságát és őrizd meg az örök életre.”

     Add meg nekik Uram az örök nyugodalmat.