Karácsonyi emlék...

Barátom bízta rám ezt a történetet évekkel ezelőtt, s meghagyta: - „Ha úgy gondolod, hogy használni tudsz vele, hát használd fel.” Hát én most elmondom, illetve leírom.

„Apámnak vendéglője volt a külvárosban, még az államosítás előtt. A fölszinten volt az üzlet, az emeleten a lakás. Apám egyenes ember volt. Ittas embereket nem szolgált ki, de kiskorúakat sem. Csendesen elküldte őket. Hozzánk szegény emberek jártak, munkások, fuvarosok, hazafelé tartó piacosok. Anyám főzött is, babgulyást, pörköltet, - a vendégek elfogyasztották az ételt, megitták a nagyfröccsöt vagy a korsó sört és mentek a dolgukra. Esténként összejöttek a törzsvendégek, kártyáztak, iddogáltak, a jövőről beszélgettek, a háború mögöttünk volt, s a jövőt tervezgették és reménykedtünk.

Történetem karácsony estéjéhez kapcsolódik. Szenteste már 6-kor bezártunk. Tíz óra felé járt az idő, mi a vacsoraasztalnál ültünk, vidáman beszélgettünk és élveztük a családi együttlét örömét. Kis karácsonyfa állt az egyik kis asztalon és alatta a Betlehem. Akkor elég szegényes volt a karácsonyfánk, néhány dísz, néhány gyertyácska. Mi akkor nagyon boldogok voltunk, tele voltunk reménnyel, és a remény valami nagyon jó dolog.

Egyszercsak megszólalt a csengő. Mindnyájan felkaptuk a fejünket. Kérdően néztünk egymásra. Apám rám nézett, intett a fejével:

- Eridj fiam, nézd meg, ki az?

- Ilyenkor? – Szenteste? – hát ki az, akinek ilyenkor jut eszébe vásárolni? Duzzogtam magamban és nem mozdultam. Apám nem szólt semmit. Csendben hátratolta a széket, felállt, lement a lépcsőn. Hallottuk a zár csikordulását, az ajtó nyikorgását. Hangfoszlányok szűrődtek fel, - néhány hálálkodó szó.

Apám visszajött, leült, nem szólt semmit. Bennem mocorgott a nyugtalanság, nem álltam meg szó nélkül, kiböktem, amit akartam: - „Ilyenkor már nem kötelessége az embernek akárki kedvéért ugrálni.” Apám még most sem válaszolt. Befejeztük a vacsorát, apám a karosszékében ült, testvéreim játszottak, édesanyám az edényeket rakosgatta. Én meg ott tettem vettem a karácsonyfa körül, mint akinek elintézetlen ügye van.

Anyám visszajött a konyhából, leül, apám a karácsonyfát nézte és az alatta meghúzódó kis Betlehemet. Ekkor szólalt meg: - „Egy villamos vezető volt, most járt le a szolgálata, egy üveg bort kért, hogy hazavigye a családjának, várták. Örülök, hogy sikerült neki.”

Éreztem, ez nekem szólt, s örültem, hogy kezd oldódni a feszültség.

Szerettem volna, ha még tovább beszél. Olyan békét árasztott így maga körül, - édesanyám is elmosolyodott, s a testvéreim játékát figyelte.

Igazolni szerettem volna magam, - s odahúztam székem az apámé mellé: - „Szép volt apa, hogy kiszolgáltad, pedig nem lett volna kötelességed.”

Fejemre tette kezét és megsimogatott, s úgy nézett a karácsonyfára, mintha messze, túlnézne rajta, s ezt mondta: - „Fiam! Ne felejts el: a kötelességen túl kezdődik a szeretet. Ha békében akarsz lenni önmagaddal, mindig ehhez tartsd magad: a kötelességen túl kezdődik a szeretet.”

Nézte a Betlehemet, nézte hosszan, aztán lehajolt, a kicsi Jézuson megigazította a krepp-papír pólyácskát, - s ahogy figyeltem, lassan mozgott az ajka. Imádkozott.

Most, hogy évek suhantak el felettünk, - be sokszor visszaidézem ezt az emléket. Az ő hangja most is szól, mintegy távoli harang a lelkemben: - A kötelességen túl kezdődik a szeretet.

Az élet lényegében olyan egyszerű, - most is látod őt, amint a Betlehemet, a kicsi Jézust nézi, megigazítja a pólyácskát, s ma is látom csendben mozgó ajkait, s érzem a lelkéből most is nekem szóló üzenetét. És ebbe az őrült, felgyorsult, rohanó világba ide idézem édesapám bölcsességét. Ha el-elfelejtem szavainak üzenetét, sietve keresem, sietve útrakelek, s szemlélem én is, ahogy ő tette a betlehemi Jézust, a keresztre feszítetett Urat szobánk falán, a templomainkban, és egyre mélyebben élem át igazságát: - „A kötelességen túl kezdődik a szeretet.”

Barátom elhallgatott, megtörölte szemeit, és én úgy éreztem, ünnep telepedett a szívünkbe, valami nagy békességes, csendes ünnep.

Hát, igen, az ünnepelni tudás művészetét a családban tanulja meg az ember. Akinek szívéből hiányzik az ünnepelni tudás művészete, annak a szívéből hiányzik a szeretet realitása.

A betlehemi pásztorok azelőtt az Úr előtt térdepeltek le, aki „az Út, az Igazság, és az Élet” és ő azért jött, hogy megtanítson erre az igazságra, örömünk oka ez a bensőséges találkozás.

Ebbe a világba érkezett, ami körülvesz bennünket is, ahol boldogulni szeretnénk, de mindig becsapva érezzük magunkat. Múlandó, pusztuló világ ez, bármennyire is csodába ejt szépsége. Kivánatos gyümölcsként kínálja az élet örömét, hogy aztán a halál keserűségét töltse serlegünkbe. A siker ábrándjait ébreszti szívünkben, hogy aztán a megalázottság nyomorát rakja vállainkra. Felvillantja a gazdagság kényes érzését, s végül megfoszt mindentől. Egy olyan világ vesz körül, mely kudarcaink tanúja, álmaink temetője lett. Ez nem fatum, nem az elkerülhetetlen sors műve, hanem annak a rendetlenségnek a következménye, ami bennünk van. Jézus azért jött el, hogy rendbe tegye rendetlenségünket, ez a karácsony örömének eredete. A mi rendetlenségünk eredése pedig az, hogy itt keressük, amit nem itt lehet megtalálni.

Jézus mondotta: - „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőséges legyen”, induljunk hát, mi is Betlehembe a pásztorokkal, és a Napkeleti Bölcsekkel, hogy rátaláljunk az ünnepi, áhítatos szent találkozásban arra, aki az Út, az Igazság és az Élet.

...és én is az egyszerű vendéglős bölcsességével kívánok kegyelmekben gazdag szent ünnepeket.