A község, ami alól kiszivattyúzták az olajat, mégsem nyelte el a föld

A „mi jut eszedbe Algyőről?” kérdésre három válasz érkezhet.

Az, hogy: „kőolaj!”

Vagy az, hogy: „Tisza!”

Esetleg az, hogy: „halászlé!”

Folyóvízi kulináriában kétségtelenül világszínvonalat képvisel a község, olyannyira, hogy maga Orbán Viktor is rendre a főút menti csárdában töltekezik, ha Dél-Magyarországra veti jó sora.

Ami az Algyői Halászcsárdát (és leginkább azt) illeti, kalapot emelünk a miniszterelnök stratégiai ízlése előtt, ugyanis valóban hibátlan a halászlé, emberes adag, mázas cseréptálban, gazdagon belsőségezve, forrón, foszlós kenyérrel, gyilkos erőssel, rutinos főúrral, ahogy illik.

De mit is keresünk mi itt?

Csatatereink egyike a Csongrád-Csanád megyei 4-es körzet; ebben a választókerületben ültünk fel az első tram trainre, ehelyt vázoltuk fel Hódmezővásárhely első polgármestere, Rapcsák András portréját, valamint innen interjúztuk a 2014-es országgyűlési választás zöld indulóját, Nagy Bandó András humoristát.

És most Algyő került sorra, a nagyközség félúton Vásárhely és Szeged között. (Tizenkettedik századi iratok Győ (Géza) néven tesznek róla említést, az Al előtagot az ezerötszázas években kapta a föntebbi Felgyő községtől való megkülönböztetésül.)

Algyő leghíresebb, sokadik generációs halászával, Mészáros Balázzsal kezdjük a napot.

1959-ben született, már ötévesen kijárt a folyóra, „édesapám a derekamnál fogva hozzákötözött a ladik üléséhez, ha kiestem, visszaemelt”.

Húszas éveinek közepéig az apja segédjeként dolgozott, mígnem ’85-ben meghalt egy algyői halász, és Balázs átvette az ő árván maradt száz méteres partszakaszát. „Rövid volt, de megéltem belőle. Minden centire szerszámot tettem, a kollégák rám ragasztották a szőnyegvarsázó becenevet.”

Aztán, ahogy fogytak az öregek, egyre dagadt Balázs területe, 1999-re hat és fél kilométeren dolgozott. Épült a biztos egzisztencia, ám a 2000-es év elmosta a reményteli jövőt. Január 30-án az aranybányászattal foglalkozó Aurul vállalat erdélyi, nagybányai telepéről százezer köbméter, cianidot és nehézfémet tartalmazó szennyvíz zúdult a Láposba, onnan a Szamoson át a Tiszába, végigpusztítva a folyókat.

Balázs előző őszön beruházott a vállalkozásába, amihez hitelt vett fel a házára. Januárban épp végzett a kitelepüléssel, amikor elérte Algyőt a méreg. Hetekig a dögöt halászta a felszínről; aztán meg nem halászott semmit, előbb azért, mert nem volt mit, aztán pedig, amikor előbújtak a vészt az iszapba vermelődve, téli álomban túlélő halak, rendelet tiltotta meg neki a munkát.

Egyetlen fillér bevétel sem hozott a szezon. Enni adott a Máltai Szeretetszolgálat, a bank viszont nem volt kegyes, vitte Balázs otthonát.

Cserébe világhírt kapott. A dokufilmes Hegedűs András eldöntötte, forgat a cianidszennyezésről. „Egyszer csak megjelent annál a háznál, ahol meghúztam magam. Becsöngetett, de hiába nyomta a gombot, annyira le voltam égve, hogy kikapcsolták az áramot, ezért aztán bekiabált, hogy volna egy ajánlata.”

Onnantól együtt járták a folyót. Sőt, 2002 nyarán kirepültek Ausztráliába az Aurul tulajdonosához. „Először nem akart fogadni, de a kamera megtette a hatását, beengedtek hozzá. Nem igazán értette, mi történik. A kezébe nyomtam az egyik pikkelyező késemet azzal, hogy nekem erre már nincs szükségem. Aztán siettünk haza, mert a kertészeti egyetemen kellett előadást tartanom.”

Ezer órányi anyagot forgattak, lett belőle egy 55 perces film tévéknek, egy 70 perces verzió moziba, valamint egy 90 perces versenyekre. Számos közönségtalálkozón, húsz országban, tíz fesztiválon fordult meg Balázs a filmmel; a díjakból neki is jutott nyolcezer dollár. „Az életemet köszönhetem annak a pénznek. Ment mind az adósságba. Ezért van ma fedél a fejem felett.”

2003-ban, jobb híján, mezőőrnek állt.

Kergettem az orvhalászokat, az orvvadászokat, a fa- meg a terménytolvajokat. Sajnos ők voltak túlerőben, míg az egyik banda elcsalt magával, a másik elsüllyesztette a ladikomat. Kölcsönkértem egy másik ladikot, azt is szétverték.

2007-ben sokalt be végleg. „Falopáson kaptam egy kétdiplomás embert, hazáig kísértem, de a végén engem marasztaltak el, hogy mit írogatom fel a naplómba a nevét, mert azzal sérülnek szegény lopósnak a személyiségi jogai.”

Halászott is. Egészen addig, míg az állam, alkalmazkodva az uniós szabályokhoz, védendő a pecásokat, természetes vízen be nem tiltotta a halászatot. „Állandó volt a harc a horgászokkal. Ha nem adtam a halamból, lehordtak mindenféle szemét irigynek, ha meg adtam, rám fogták, hogy előlük fogtam ki. Pedig még a papot is lehordtam a folyóra! Mígnem egyszer két harcsát fogtunk, és ő akarta vinni a nagyobbat, mondván, az Úr adta. Azt feleltem, lehet, hogy a harcsát az Úr adta, de a ladikot meg a hálót meg az üzemanyagot nem, ezért én döntöm el, melyik harcsa jár az Úr szolgájának… Az a helyzet, hogy a ciánból még talpra álltam volna, de az unió végzett velem. Az EU-nak csupán annyi hasznát láttam, hogy már nem ötven kiló egy cementes zsák, hanem csak huszonöt. Ma nincs gazdája a Tiszának, az orvhalászok többet lopnak, mint amennyit mi kifogtunk annakidején.”

Közmunkás lett, majd betongyárba szegődött segédmunkásnak. Három éve lerobbant. „Az orvosnál derült ki, hogy csupán négy órára vagyok bejelentve. Felmondtam. Azóta szétküldtem tíz önéletrajzot, de a kutyának se kellek hatvanévesen.”

Havi 55 ezer forint nyugdíj előtti segélyből él, plusz alkalmi munkát vállal.

Fát vágok fáért, böllérkedem húsért, hálót szövök halért… A folyóra nem járok ki, mert sírva fakadok. Meg azért sem járok ki, mert halászni tilos, a horgászathoz pedig le kell vizsgázni, online, ami nekem nem megy. Ráadásul negyvenezer forint az éves engedély, ha lenne is annyi pénzem, azért másfél mázsa keszeget vagy százkilós disznót kapni, és ahhoz ki se kell mozduljak itthonról.

Azért csak lebandukolunk a töltésig, megállunk Nepomuki Szent János, a halászok védőszentjének szobra előtt. Nehezen áll be Balázs a szentes fotóra. „Hogy jövök én ahhoz? Évszázadok óta ő vigyáz ránk. Kicsit rangosabb személy nálam.”

Azzal kezdtük riportunkat, hogy Algyő a halról és az olajról híres (és utóbbi alatt nem a csukamájolaj értetik).

Az algyői olajnak a kitermelés kezdetétől barátja Oláh Ernő, ő vállalja magára rapid olajbányászati kiképzésünket.

„Akadtak előjelek. Egy az 1920-as években megjelent cikk szerint egy algyői gazda tanyáján gáz töltött meg egy kutat, a vízfelszínen pedig olajhártya jelent meg. Négy évtizeddel később, 1965 nyarán termálvíz után kutatott egy csapat, ám forró víz helyett kőolaj tört a felszínre.”

De mégis honnan?

A laikus (mi magunk) azt hinné, hogy van egy hatalmas üreg a föld mélyén, tele jó kis olajjal, gázzal. Ehhez képest a valóság az, hogy „nincs semmiféle üreg. Algyő térségében 1800-1900 méteren, 300 bar nyomáson, 200 Celsius-fokon homokkő pórusai közé préselődve található olaj, gáz és víz. Csak összehasonlításképpen: az autóabroncsban 2-3 bar a nyomás, és az is elég veszélyes, ha eldurran.”

S hogy jön föl a nafta?

Az emlegetett laikus méteres átmérőjű csövet képzel, rajta csap, megnyitom, ömlik az olaj. Ehhez képest a valóság: a „szénhidrogéntároló lencse” felső részében lakik a földgáz, alatta a kőolaj, legalul a víz. Jön az olajbányász, és lefúrja csövét az olajig. Ha ezután nagy csapot nyitna idefent, akkor minden keveredne mindennel, a matéria útban fölfelé eltömítené a rendszert, használhatatlanná tenné a kutat. A bajt elkerülendő szűkítendő a fenti nyílás. Vajon mekkorára? Most jön a technikai meglepetés: hogy kontrollálható legyen a bányászat, egy mindössze 3-6 milliméteres fúvókán eresztik ki az olajat. „Még mindig brutális, százötven atmoszférás kútfejnyomáson.”

1965 után pár év alatt hatalmas rendszer épült ki olaj- és gázkutakkal, gyűjtő- és vízvisszanyomó telepekkel. Algyő a csúcson többszáz kúttal napi hatszáz tonnát termelve a magyar kőolajigény egyharmadát biztosította. Csakhogy az iparosítás bűvöletében élő politikának semmi nem volt elég, azonnal akart sokat, cserébe beáldozta a jövőt, hiába jelezték a mérnökök, hogy az optimális kitermeléshez mennyi a napi maximum. Az ellenkező szakembereket szabotázst kiáltva megbüntették. Így aztán egy idő után senki nem ellenkezett. Sokáig maradt a rablógazdálkodás, folyamatosan esett a termelés. Úgy tudni, ma már „csupán” napi száz tonna a kapacitás.

Oláh Ernő nem az olajból indult. Szőlész-borásznak tanult, első munkahelye a szegedi konzervgyár volt. „De a ’68-as úgynevezett új gazdasági mechanizmus irányelveivel nem tudtam azonosulni. Leszámoltam a gyárban, közben egy ismerősöm mesélt az olajos életről. Mondta, jó meló, dől ide a pénz, és csak nyitogatni kell a csapokat. Nagy kedvet nem éreztem, mert előző decemberben robbant be a 168. kút, elszabadult a pokol, napi 200-300 köbméter olaj és 200-300 ezer köbméter gáz égett el. A hőtől úgy rogyott össze a torony, mint akit tarkón vágtak. Nem volt központi tájékoztatás, az emberek nem tudtak semmit, világvége hangulat uralkodott el a környéken. A másfél kilométerrel odébb lévő házunkban a dübörgéstől nem értettük egymás szavát, éjszaka olvasni lehetett a lángcsóva fényében. Szerencsére a magyar kitörésvédelem megoldotta a problémát: egy T34-es tank alapjára rászerelték egy MIG24-es vadászgép két hajtóművét, nagynyomású vizet kötöttek rá, és egész egyszerűen elfújták a tüzet. Ettől még persze ömlött a gáz és az olaj, így kellett eltávolítani a sérült kútfejet és felszerelni egy új elzárószelvényt. Tudtuk, elég egy apró hiba, egy kis szikra, és újra berobban a gáz.”

Megoldották.

A helyszínen ma mementó őrzi a katasztrófa és a hősiesség emlékét. Kizarándokolunk Oláh úrral, aki, dacára a drámai előzménynek, olajosnak állt.

És rögtön belefutott egy másik tragédiába.

Az 1. gázkútnál történt 1969 májusában. A kezelők tartózkodására szolgáló lakóbódéban berobbant az ott szabálytalanul tárolt festék, és a szétfröccsenő anyag betakarta a bent ücsörgőket. Fáklyaként égő emberek rohangáltak az udvaron. Egy se élte túl.

De ekkor már nem visszakozott. Az ország különböző pontjairól odacsábított szabók, katonák, pincérek között gyorstalpalón sajátította el az olajos szakmát. „Teljes erőbedobással igyekeztem olajossá válni. Kiváló eredménnyel szereztem mesterszakmunkási végzettséget. Szépen haladtam a ranglétrán, az egyik gyűjtőállomás vezetője lettem, onnan a főgyűjtőállomásra kerültem, majd a koordinációs főmérnökségre, ahol karbantartási munkák tervezése, levezénylése lett a munkám.”

Harminckét év után, 2000-ben vonult nyugdíjba. Kreativitásra cserélte a precizitást: művészkedik, farag, ikont fest. „És ha leszáll az este, írok.” Egyebek mellett regénybe foglalta Algyő naiv festője, Süli András történetét. „Az alapinformációkat tiszteletben tartottam, a hiányzó adatokat fantáziával töltöttem ki. Mindenesetre az utókor ma az én gondolataimat tartja a hiteles életrajznak.”

Olajbányász múltjáról olyan esszenciát fogalmaz, amilyet sztahanovista filmhíradókban hallhattunk, de a vallomás őszinteségéhez, tisztességéhez szemernyi kétség sem fér: „Büszke vagyok rá, hogy része lehettem az algyői csodának. Büszke vagyok rá, hogy igazán emberpróbáló körülmények között energiával láthattuk el a hazánkat.”

Oláh úrtól tudjuk, hogy Algyő népe komoly fenntartással fogadta az olajbányászatot. „Azt hitték, ha kivesszük a szénhidrogént, beomlik a föld, és elnyeli a községet.” Ráadásul kezdetben magukat az olajosokat sem szerették. „Szembesültek azzal, hogy épül egy hatalmas barakktábor, ahová sorra  érkeznek az idegenek, akikkel időnként összefutottak az egy olajipari szerszám után Stilzonnak elnevezett kocsmában. Ahol is intenzíven egyeztették a véleményüket különböző kérdésekben. Értsd, esténként alaposan elagyalták egymást. De fogjuk fel úgy, hogy ez volt az ára annak, hogy a háromezer lelkes település ötezresre gyarapodott.”

A tősgyökeres algyőiek számára vegyes az olaj szaldója.

"Kaptak utat, csatornát, vezetékes gázt. Cserébe viszont el kellett szenvedniük a nyüzsgést, meg azt, hogy úgymond népgazdasági érdekből bepöfög a földjükre a lánctalpas, letapos mindent, vagy hogy a fúrást kísérő olajpermet száz méteres körzetben elpusztítja a növényzetet. De az olajipar minden károsultat időben és megfelelő mértékben kártalanított” – hangsúlyozza Oláh Ernő.

Azt meg valaki mástól hallottuk, hogy idővel persze kiokosodtak az umbuldára épülő szocialista gazdálkodáson szocializálódott gazdák, rájöttek, a kártérítéses papírra nem azt kell ráírni, hogy tönkrement a kukoricás, hanem azt, hogy pont arra az összeolajozott placcra álmodtak paprikás fóliasátort. Jobb pénz.

A helyi politika hamar rámozdult Algyőre: Szeged 1973-ban magához csatolta a községet. A megyeszékhely élvezte az „egyesülés” előnyeit, a közös fejlesztésekből viszont kihagyta Algyőt, olyan méltánytalanságokat konzerválva, hogy például az algyői általános iskolában még a nyolcvanas évek elején sem volt angolvécé, a gyerekek és a tanárok a pottyantósba jártak ki.

Apránként dagadt az elégedetlenség, mígnem a rendszerváltás hozta szabadság felbátorította a múlt ködébe vesző dicső önállóság hívei. A cselekvéshez a szikrát az adta, hogy 1994-ben lebontásra ítéltetett a romos kultúrház, újat kellett építeni, ám a Szeged szűkmarkú testülete által kínált pénzből csak egy méltatlanul kicsi épületre futotta volna. A lokálpatrióták gyűjtést szerveztek, s kiegészítve a szegedi pakkot impozáns kultúrt húztak fel maguknak. A siker meghozta az algyőiek étvágyát, eb ura fakót kiáltottak, és 1997-ben népszavazáson mondták ki az elszakadást.

Az osztozkodásnál Szeged ragaszkodott az iparterülethez, ám a község perre ment, és elérte az 1973 előtti állapotot helyreállítását, vagyis az ipartelep és vele a bevétel megtartását.

Hogy az algyőiek mennyire nem tudták, mit, pontosabban mennyit nyerhetnek, ha a maguk lábára állnak, arról az első testület tagja, Bakos András beszél nekünk.

Úgy számoltuk, akár évi százmillió forint iparűzési adó is befolyhat a kasszába. Ehhez képest az első esztendőben döbbenten tapasztaltuk, hogy bő egymilliárd az a százmillió, ami ráadásul pár év alatt fölkúszott kettőre.

Jutott pénz mindenre, még úgy is, hogy az állami pályázatoktól rendre azzal hessegették el a „burzsuj” Algyőt, hogy „költsétek a saját millióitokat”. Sorra megépült minden, ami megépülhetett, az egykor csupasár Algyő teljesen csatornázott, aszfaltutazott, jelentős tartalékkal bíró, jómódú, élhető község lett modern óvodával és iskolával (ahol ingyen van az ebéd), uszodával, jégpályával, kilátóval, lakóparkkal. És egy igazán helyes könyvtárral, benne egy a helytörténet iránt (is) elkötelezett könyvtárossal, Dományházi Edittel.

Edit az anyakönyveket feldolgozva felállította a falu családfáit, digitalizálta az Algyőt érintő levéltári anyagokat, és történelmi blogot ír megejtő sztorikkal. Nála olvastunk azokról a derék (és szomorú) algyői szülőkről, akik visszaperelték férjhez adott lányuk kelengyéjét, miután az ara váratlanul és gyermektelenül elhalálozott. A blogról tudjuk, hogy az 1879-es tiszai árvíz nemcsak Szegedet sújtotta, hanem Algyőt is elmosta, és az emberek Pallavicini Sándor földjén (a mai Sándorfalva) nyertek új otthont, de a halászathoz szokott nép nem vert gyökeret a homokon, hanem visszaszivárogott a folyóhoz; „március hatodikán vitte el az ár a falut, és az anyakönyvek szerint áprilisban már keresztelőt tartottak”. Szintén tiszai történet, hogy bő fél évszázada, 1970-ben hajszálon múlott a gátszakadás, de nemcsak a töltésen kellett serénykedni, hanem az alacsonyan fekvő földpadlós házakban is, melyekben buzgárok törtek föl.

De vissza a politikához.

Algyő első szabadon választott polgármestere a független Piri József volt, tizenhárom éven át közmegelégedésre vezette a települést. Utódja 2010-ben Herczeg József lett, aki tán ma is viselné hivatalát, ha nem ő nyerte volna Algyő mindhárom trafikjának üzemeltetési jogát. De hát ő nyerte, és 2014-ben, ha csupán célfotóval is, de megbukott (659 szavazat a 668 ellenében), és Molnár Áron váltotta őt. Ma is Molnár a polgármester, amihez túl kellett éljen néhány aknát.

Első ciklusában kisebbségbe került a testületben, kínlódott, ellehetetlenült. Egy trükkel elérte, hogy a testület feloszlassa magát. „Az elődöm, Herczeg hiúságára apelláltam, tudtam, bármit megtenne, hogy visszaszerezze a polgármesteri posztot. Megkértem az egyik képviselőtársamat, hogy javasolja az önfeloszlatást, javasolta is, mire a fideszesek szünetet kértek, nyilvánvalóan azért, hogy Herczeg véletlenül se mondjon igent. Én viszont azt mondtam, hogy aki egy ilyen kérdésben képtelen dönteni, az alkalmatlan képviselőnek. Szavazást rendeltem el, Herczeg támogatta az önfeloszlatás, vele átbillent a mérleg nyelve, feloszlottunk.”

Az időközin tarolt Molnár: újfent ő lett a polgármester, közel 70 százalékkal, a testületbe kizárólag az általa támogatott képviselők kerültek be.

S hogy miért érdekes számunkra most ez a sokéves történet?

Ez volt az első eset, hogy nyíltan szembe kerültem a Fidesszel, és ők félreérthetetlenül a tudomásomra hozták, hogy ez a viselkedés súlyos retorziókat, nyilvános megaláztatást von maga után. Nem számított, mit akarok tenni a faluval, csak az számított, hogy megsemmisítsenek. A kampányban gyalázták még a gyerekeimet is, elképesztő hazugságokat terjesztettek rólam, egyszerre voltam liberális, bolsevik, fasiszta és alkalmatlan. Az újságjukban Putyin bábjaként ábrázoltak, amit még ma sem értek. Mondjuk ma már aligha rukkolnának elő hasonló grafikával. Különösen bántott, hogy Lázár János is beszállt a mocskolásomba. Még szerencse, hogy az algyőiek nem szeretik, ha valaki kívülről akarja megmondani, mibe, mennyi só köll.

Utóbb úgy tűnt, elsimulnak az ellentétek. „Lázárt 2018-ban országgyűlési képviselőnek választották, és azzal jött el egy algyői képviselőtestületi ülésre, hogy munkára jelentkezik, és nagyon kedvesen megkérdezte, miben segíthet. Három dolgot soroltunk fel neki, például, hogy meg kéne oldani az algyői híd levezetőjét, azt felelte, egy-egy telefonnal elintézi mindet, majd távozott. Azóta is várjuk az elintéződéseket. Többször kértem tőle találkozót, egyetlen egyszer jutottam be hozzá, még 2018 őszén, ahol felrótta nekem, hogy miért ültem le ebédelni Botka Lászlóval és Márki-Zay Péterrel. Azt feleltem, azért, mert Algyő egyik szomszédját, Szegedet Botka vezeti, Algyő másik szomszédját, Hódmezővásárhelyet pedig Márki-Zay, és akkor is leülnék velük, ha fideszesek lennének. Azóta nem beszéltünk.”

Molnár és Lázár kapcsolatát, valamint a 2018-as országgyűlési kampányt is színesítette, hogy a választókerület településeinek összes fideszes és független polgármesterét arra kérte egy fideszes helyi politikus, nyílt levél aláírásával támogassák Lázár János parlamenti képviselővé választását.

„Nemet mondtam, hivatkozva arra, hogy nem vagyok Fidesz-tag, így nem köt semmiféle pártfegyelem. Próbáltam megértetni, hogy szerintem egy polgármesternek az a feladata, hogy a települése érdekében bármilyen színű országgyűlési képviselővel együttműködjék, egy tisztességes országgyűlési képviselőnek meg az a feladata, hogy a választókerülete érdekében az összes polgármesterrel együttműködjék. De Lázár a sajátjait tolja, a többieket pedig igyekszik ellehetetleníteni. Csakhogy a sajátjainak se jó lenni, mert elvárja a feltétel nélküli engedelmességet. Én viszont nem fogadom el azt a feudális rendet, hogy az országgyűlési képviselő a polgármesterek főnöke, és neki személyesen jár köszönet minden állami segítségért.”

A 2019-es helyhatósági választás Molnár Áront igazolta: a 2017-es 70 százalékot 75 tornázva fel lett Algyő polgármestere.

Molnár Áron nincs még ötven, algyői, mindkét ágon. Édesanyja alpolgármestere volt a nagyközségnek, édesapja tanár, iskolaigazgató. Ő maga is pedagógus, angol-testnevelés szakon tanult, de sportsérülés miatt csak nyelvből szerzett diplomát. Öt évig egy szegedi általánosban tanított, aztán 2000-ben feleségestül egy London melletti családnál dolgozott két éven át, „pénzt kerestünk”. Hazatérve egy magániskolában helyezkedett el, ott tíz évet húzott le.

Politizálni a Jobbikban kezdett, Vona Gábor hatására, 2008-ban. „A hagyománytisztelet érintett meg. Beléptem és megalapítottam az algyői alapszervezetet. De hamar és súlyosan csalódtam. A Jobbik 2010-ben bekerült a parlamentbe, de megrökönyödésemre a frakció felét olyan alakok tették ki, akikről korábban még csak nem is hallottam. Minden indulásnál törvényszerűen feltűnnek az ejtőernyősök, akiket nem értékek, hanem érdekek vezetnek, amivel nincs baj, ez egy ilyen műfaj, a kérdés az, hogy jutnak-e komoly szerephez. A Jobbikban jutottak. Sajnáltam. A következő évben kiléptem a pártból, az alapszervezetet feloszlattam.”

A hagyományőrzés viszont maradt. Újragondolt tájház áll Algyőn, nem skanzenes, koncepciója közönségbarát: egy szobát az 1930-as évek tárgyaival, parasztbútorokkal rendeztek be, egy másik 1978-as enteriőrt kapott szegedi rabok keze munkáját őrző börtönbútorral, szerecsenes raffia subával, centrumos reklámszatyorral, plusz látogathatóvá tették a raktárt, ahol horgászkellékektől a fekete-fehér tévéig mindenfélét találni, és működik egy kézműves terem. Ajánljuk.

A mostani országgyűlési választás előtt ismét született egy Lázár Jánost támogató nyílt levél. „De immár négyen vagyunk nem aláírók. Engem már meg sem kerestek, tudták, semmi értelme” – mondja Molnár Áron.

A Lázár versus MZP versenyt nyíltnak ítéli.

Mindketten a maguk oldalának legjobbjai közé tartoznak. Végtelen munkabírásúak, erős idegzetűek, és intellektuálisan se rosszak.

Kérdezzük, hogy a Lázárral való konfliktusa azt jelenti-e, hogy szálka lett a fideszes hallében, és Márki-Zay pártjára sodródott. „Neki is azt mondtam, amit Lázárnak: polgármesterként az a dolgom, hogy bárki is az országgyűlési képviselő, a településem érdekében a lehető legjobb viszonyra törekedjem vele. Pláne, ha egyúttal miniszterelnök is az illető. És azt is mondtam, hogy engem utasítani nem lehet, együttműködni annál inkább. Algyő az első.”

forrás: www.24.hu (Nagy József)